2015. április 26., vasárnap

Mérlegelés

Tavaly év végén úgy döntöttem, tartok egy nagytakarítást az életemben, és kitöröltem a telómból minden olyan telefonszámot, amit nem szerettem volna többet felhívni. Egész konkrétan kitöröltem néhány fickó számát, akik az utóbbi években csak megkeserítették az életemet. Nehezen engedek el dolgokat, így aki ismer, tudja, hogy ez a legkevésbé sem volt könnyű lépés. Nem állíthatom, hogy a hiányérzet elmúlt volna teljesen, de arra büszke vagyok, hogy képes vagyok ezekre az emberekre úgy tekinteni, mint akik már nem részesei az életemnek, és csak néhanapján játszom el a gondolattal, hogy hátha egyikük (vagy egész konkrétan az az egy) felhív, megbánja minden bűneit, és új, közös életet kezdünk. Úgy döntöttem, nem várok tovább, sem rá, sem senkire, mert túl rövid az élet ahhoz, hogy mástól tegyem függővé a boldogságom. Szóval a nagytakarítást megpróbáltam kiterjeszteni a fejemre is, ahol manapság a szorongás helyett a hála érzésének próbálok otthonos kuckót teremteni. 

Hála. Nincs se pasim, se pénzem, és van húsz kiló plusz rajtam, miért is lennék hálás? Azt hiszem, az emberiség nyomorúságáért elsősorban ez a megközelítés tehető felelőssé. Van két kezem, két lábam, tető van a fejem fölött, tegnap is volt mit enni, ma is lesz, és holnap sem halok éhen. Van egy szerető – bár kétségkívül rendkívül nagy türelmet igénylő :) – családom, csodálatos barátaim, képes vagyok tanulni, képes vagyok dolgozni. Nem kellett kompromisszumokat kössek a munkám terén, a magam ura vagyok, és azt hiszem, beképzeltség nélkül állíthatom, hogy értékteremtő munkát végzek. Van miért hálásnak lennem. És igyekszem minden nap hálát is adni érte.

Februárban volt szerencsém a Távol-Keletre látogatni, és eltölteni három csodálatos hetet Indonéziában. Bali nemes egyszerűséggel maga a paradicsom. A táj káprázatos, a levegő virágillatú, de ami számomra a legmeghatározóbb élmény volt, az az emberek hozzáállása az élethez. A spriritualitás, a vallás nem a nyugati világban megszokott vasárnapi hit: a mindennapok része, tapintható valóság. Minden reggel a házi oltárukon kis áldozati kosarat helyeznek el a ház lakói és vendégei nevében, hogy megköszönjék mindazt, amit kaptak. Gyönyörű. A három hét végére nem tudtam én sem másképp tekinteni az életre mint ajándékra, amit csak megköszönni lehet.

Azóta nem szorongok. Újabb dolog, ami korábban nem volt jellemző rám. De miért is szoronganék? Amin nem tudok változtatni, azért nem érdemes – amin tudok, azért meg pláne nem. Mit tart vissza, hogy készpénzzé váltsam a tudásom? Mi tart vissza, hogy a lelki terhekkel párhuzamosan a testem túlsúlyát is letegyem? Semmi. Úgyhogy ma reggel ráálltam a mérlegre, és úgy döntöttem, többet nem akarom, hogy ennyit mutasson. S hogyan fogom elérni testi-lelki egyensúlyomat? Ez ennek a blognak a témája.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése