Ne erőszakold meg magad!

A Bikram jógaórákon – de bármelyik sportedzésen vannak hasonlók – gyakran elhangzanak a „magasabbra”, a „meg tudod csinálni", „10-9-8-7...", sőt  a „hagy remegjenek azok a lábak" kifejezések. Minden fejben dől el, és érdemes a határaidon kívülre lépni, de vajon valóban addig kell ott maradnod, amíg „remegnek azok a lábak"?  


Az egyik legcsodásabb felfedezésem volt Koronczy Ernő óráin, hogy a fenti kérdésre a válasz egyértelműen nem. Nem kell, hogy remegjenek a lábak, nem kell, hogy erőn felül teljesíts, mert az bizony kontraproduktív. Lépj ki a komfortzónádból, tágítsd a határaidat, de finoman, erőszakmentesen tedd, mert akkor úgy fog menni, ahogy a kés csúszik lassan a vajban. Ha viszont túltolod, fájdalmasan erőlteted a dolgokat, könnyen megsérülsz, aztán lőttek az egész gyakorlásnak. 

Sokáig az én fejemben is az volt, ha nem halok bele egy-egy órába, akkor nem is ér semmit. A Csorba Danival való gyakorlás megerősítette azonban bennem, higy kell, hogy a maximumon teljesítsek, kell, hogy beleadjak apait-anyait, de ez nem egyenlő azzal, hogy esetleg begörcsöl a lábam az erőlködéstől, vagy hogy annyi energiát teszek egy-egy ászanába, hogy az azt követőket már egyáltalán nem tudom élvezni. 

Fontos, hogy élvezd, amit csinálsz, mert bár a fejlődés – hogy az egyik kedvenc közhelyemmel éljek – a komfortzónán kívül van, nem mindegy, hogy onnan látod-e még az ismerős terep biztonságágát. 

A tapasom második hetében ennek tükrében alakítottam át picit a gyakorlatsoromat. Az első verzióban az egyes gyakorlatok kitartási ideje sokszor – a jelenlegi állapotomhoz képest legalábbis – irreálisan hosszú volt, és bizony többször megesett, hogy vagy már csak osztottam a semmit – közben a sikertelenség érzését megélve – vagy kínkeservesen futottam neki újból és újból a már rég kellemetlen póznak. Rájöttem, hogy érdemes olyan célokat kitűznöm magam elé, melyek nincsenek elérhetetlen távolságban, de még kellőképpen megdolgoztatnak. Így lett a garudasana három percéből kettő – most jó, ha egy percet ki tudok tartani egy irányban, két percbe belefér, hogy még egyszer nekifussak, de a harmadik perc szenvedése, lábgörcsölése már nem szerepel a programban. Ugyanígy növeltem meg a vajrasana idejét négyről öt percre – látszólag ebben az aszanában nincs semmi kihívás, valójában a célom, hogy párna segítsége nélkül tudjam megcsinálni, és mivel négy percet simán benne tudtam ülni, úgy véltem, érdemes tovább növelni a játékidejét. 

Több ilyen apró változtatást is csináltam – a felszabadult pár percbe beemeltem néhány új gyakorlatot is –, az eredmény pedig egy örömteli gyakorlás lett.