Sportőrület

Eljön az a pont – úgy harminc felé –, amikor az ember rádöbben, hogy sport nélkül nem megy tovább. De vajon mitől lesz mindez élvezetes is?

Sosem voltam egy nagy sportember, de ha visszagondolok, mindig csináltam valamit. Kezdetben ott volt a korcsolya, majd az úszás, a középiskolában jött a röplabda, egyetem alatt a tollas. Megfordultam néha egy-két aerobik órán is, telenként a sípályán, és családilag módszeresen gyaktuk egymást az öcséimmel hol tenisz, hol squash meccseken. Egy jó tíz éve – lehet, hogy van már több is – érkezett meg az életembe a jóga, Bikram formájában. 

Ezt így visszaolvasva, biztosan mégiscsak nagy sportembernek tűnök, de hidd el nem vagyok az. Míg anyám fénykorában egy héten simán letolt hét tornaórát, egy szigetkört és bónuszba még rá néhány hosszt a Hajósban, addig én jó, ha hetente kétszer-háromszor rá tudom venni magam, hogy felemeljem a fenekem. A mozgás nem volt mindig öröm, sokkal inkább afféle egészséges kötelesség, amit bizonyos pillanatokban azért tudtam élvezni – a tollaslabdával például könnyen elmentek a tesiórák –, de ha mód nyílt rá, ott blicceltem el, ahol tudtam. 

Aztán eljött az a bizonyos harminc, és azt éreztem, ha kihagyom az edzést, nehezebben kelek fel reggelenként, egyre gyakrabban állt be a hátam, és az általános közérzetemnek sem tett éppen jót a tunyulás. Kénytelen voltam hát előállni valami életképes tervvel, hogyan tegyem az életem részévé most már visszavonhatatlanul a sportot.

Ami nekem bejött, az a változatosság. A jóga kihagyhatatlan. Mostanában az örök Bikram mellett a Sudeviben gyúrok a spárgára (Makó Jeruzsálemtől) Koronczi Ernő óráin, aki az egyik legjobb jógaoktató, akivel valaha találkoztam. Az ő órái ajándékoztak meg azzal a páratlan élménnyel, amit eddig korábban egyetlen sport sem tudott megadni, hogy gyakorlás végén azt érezzem, de kár, hogy vége van. Hogy még szívesen csavargatnám, nyújtanám magam. Annyira erőszakmentesen, annyira a személyiségemmel csendesen egybecsengő iránymutatásokkal vezet végig az ászanák során, hogy szinte elrepül az a két óra, amit vele töltünk. Mindig is tudtam, de itt végre először tapintható valósággá is vált – pedig megjártam már nem egy stúdiót –, hogy a jóga nemcsak testmozgás, hanem filózófia, szemlélet, életvitel. A gyakorlatokra fókuszálunk, a történeteken, az instrukciókon, a segítségadás módján azonban mindig átszűrődik az a spiritualitás, amit Ernő képvisel. Minden órán elmondja – és talán ez jelentette számomra az áttörést –, hogy lépjünk ki a komfortzónából, hisz a fejlődés azon kívül van, de ne toljuk túl a dolgokat, mert a görcsösség ellenállást vált ki, ami éppen visszaveti az utunkat. A spárga még nagyon messze van, de csodálatos volt megtapasztalni, hogy olyan gyakorlatok, melyeket oly régóta gyakoroltam erőlködve máshol, néhány hét alatt az ő irányítása alatt többet lazultak, mint évek alatt összesen.

Na de vissza a változatossághoz. A jóga mellett hetente egyszer igyekszem tollasozni is másfél órát, és a lélek gyönyörködtetésére belekezdtem egy teljesen másfajta mozgásformába is, a táncba. Hetente kétszer tart bollywoodi táncórákat Schlakker Angelika. Angie csodálatos táncos, de még jobb pedagógus, aki képes elérni, hogy legyen az ember akármilyen béna is – az indiai tánc aprólékos, igencsak technikás mozdulatokból áll, amit hosszú évek gyakorlásával lehet igazán jól elsajátítani –, mégis mindig sikerélménnyel és nagy adag vidámsággal távozzon az órájáról. Egy ilyen táncóra intenzításában nyilván nem vethető össze a fenti sportokkal, de mégiscsak mozgás, ami egy számítógép előtt töltött nap után kifejezetten üdítően hat.

Kétféle jóga, tollaslabda, tánc – ha egyet-egyet el is bliccelek, valahogy mégiscsak kijön mindig a heti adag, amivel már üzembiztosan elműködök, pláne, hogy hamarosan indul a bringaszezon is! Nagyon nehéz az embernek új szokásokat beépítenie az életébe – én a túlbiztosításban hiszek. Ha az ember hagy magának egy kis játékteret, néhány kikaput, akkor jobb esélyekkel teljesítheti az akadályt.